Nem tudom mi ütött beléd, hogy erre kattints, hiszen minden a Facebookon van.
(https://www.facebook.com/events/1716205968605279/?fref=ts)
De ha már itt
vagy, hagy szórakoztassalak.
Nem vagyok egy nagy partiarc – gondoltam én gimnáziumban.
A bolt előtt vártam az
osztálytársakat szünetben, amikor először megtudtam, hogy létezik Gólyabál. A
két számomra idegen a legendákat ecsetelte egymásnak, ki mit csinált, ki mit
nem csinált miután szétváltak a partin, azután pedig egy harmadik személy
érkezett, és megkérdezte „Na, milyen volt?” Erre mindkettő gondolkodás nélkül
„Húúúúú…”
Először hallottam, láttam
ezt a kifejezést a szégyenlős homlokvakargatás kísérete nélkül.
De hát bálról van szó, vagy
nem?
Amikor pár évvel később
beléptem az épületbe, már teljesen világos volt, hogy miért sürgettek
készülődés közben: az aktivisták nem győzték ellenőrizni a belépőket, az
érkezők meg nem győzték kivárni az egyre hangosabb bulit. A báli ruhák kicsit
másképp festettek, nem baj, hogy otthon maradt a gyöngysor.
300 ember. 10 óra. Mmicsoda? Határon innen ennyi magyart egy helyen nem láttam még..
A következő pár
pillanatban azzal a kihívással álltam szemben, hogy szinonimákat találjak a
sziára, mert rettentő unalmas volt hallgatni magam. Helló, néda, szia, hátte,
csá, mizu, TEJÓÉG szia.
Nézem, csak ámulok, hogy milyen
úton lehet ennyiféle ismerőst összekeríteni, ráadásul, ami a zenét illeti teljesen
más ízlésű emberek. Emelet is van, váá.
Így tudtam meg, hogy
partiarc vagyok.
Neked is ott a helyed!
